A MI ARCAINK
SZERZETESI HITVALLÁS
ZABOROWSKA LEOKADIA – KANIZJA NŐVÉR
Úgy tíz óra körül az égbolt sötétjén már ragyogott a megszámlálhatatlan mennyiségű csillag, köztük a mindég látható kis és nagy Göncölszekér. Ez a látvány örökre a szívembe ivódott. Biztos vagyok benne, egy ilyen helyen senki sem gondolta, vagy mondta volna, hogy „Nincs Isten”. A természet szépsége annyira hatott rám, hogy általa is közelebb akartam kerülni Istenhez.
Ezen a Pojezierze Krajenskie tóvidékhez tartozó csodálatos helyen születtem 1959. június 28-án, Anna Mucha és Stanisław Zaborowski hetedik lányaként. A megkeresztelésemre július 5-én, a sziléziai Szent Hedvig nevét viselő templomunkban került sor. Ekkor lettek elsőáldozók Eligia és Melania nővéreim is. A keresztségben a Leokadia és Lucja neveket kaptam. Leokadia Spanyolország, de kiemelten Toledó védőszentje, Lucja pedig Sziciliáé, de leginkább Syracusáé és Toledóé. Nem tudom, miért ezekre a nevekre esett a választás, és véletlen egybeesés–e, hogy mind a ketten Toledó védőszentjei.
A vallás a családunkban nemcsak egy hagyomány, vagy egy nemzedékről-nemzedékre öröklődő érték volt, hanem mindenekelőtt egy élő kapcsolat Istennel. Esténkét a testvéreimmel párban, az ágy mellett, a kereszt előtt térdepelve hangosan imádkoztunk. Minden évben eggyel több imát mondtunk el. Vasárnapi misére, a három kilométerre fekvő templomba gyalog jártunk, mert nem volt se kerékpár, se busz, és soha nem számított, milyen volt az időjárás. Májusban és októberben esténként, a mezei munkát abbahagyva a testvéreimmel és a barátnőimmel együtt mentünk a templomba. Azon a héten, amikor Úrnapja volt, a szentmisék utáni körmenetben minden nap virágot hintettem. A családunk több alkalommal elzarándokolt Górka Klasztornába, Lengyelország legrégebbi kegyhelyére, ahova a távolság miatt lovas szekérrel mentünk. Akkor még nem gondoltam arra, hogy én is kolostorban éljek.
Általános iskolába Auguścinbe jártam. Harmadik osztályos koromban, 1969. június 28-án végeztem el az első szentgyónást, és másnap járultam a szentáldozáshoz. A gimnáziumi tanulmányaimat Lobżenicában folytattam, ahol a hitoktatás a plébánián történt. Másodikos gimnazista koromban részesültem a bérmálás szentségében. Mivel kollégiumban laktam, ahhoz, hogy eljárhassak a plébániára, hitoktatásra, engedélyt kellett kérnem a kollégium igazgatójától, amit nem kaptam meg. Ekkor az ottani káplán, aki ismerte a lelki felkészültségemet, engedélyt adott arra, hogy részesüljek a bérmálás szentségében.
A gimnáziumhoz, ahol tanultam, közel volt – mindössze egy km-re – a Górka Klasztorna kegyhely, ahova gyakran „elcsavarogtam”. Az iskolánkból minden évben belépett néhány fiú és lány a papi szemináriumba, vagy a kolostorba. Miért történt mindez? Valószínű a kegyhely közelségének a hatására. A hit egyszerűsége, természetessége, a megélt élmények engem is olyan erősen kötöttek Istenhez, hogy egyre közelebb akartam kerülni hozzá.
A kolostori életről először az általános iskolában hallottam. A helyi plébános meghívott egy nővért, igaz, habitus nélkül, hogy beszéljen a szerzetesi hivatásról. Ekkor, mint gyerekben, merült fel bennem a kérdés, „mi lenne, ha én is szerzetesnő lennék? A plébános atya biztosan büszke lenne rám.” Na, de kinek beszéljen erről egy vidéki lány? Így ez a gondolat itt abba is maradt. Utána már nem foglalkoztatott a kolostori élet, családra vágytam, férjre, gyerekre, hírnévre. Csak Isten mentsen a kolostortól! Nem lehetek ilyen buta.
Másodikos gimnazista koromban, mintha a korábbi történet ismétlődne meg, a plébánia papja meghívott egy apácát, aki habitusban jött el. A nővért Annának hívták, és a szalézi rendhez tartozott. Amikor elment, ott hagyta a címét, és azt mondta, írhatunk neki. Micsoda eufória töltött el! Mindjárt ott akartam hagyni a gimnáziumot, és belépni a kolostorba. De a nővér nagyon bölcsen azt tanácsolta, előbb be kell fejeznem a középiskolai tanulmányaimat, és ezután léphetek be a kolostorba. Hallgattam rá. Folytattam a tanulmányaimat, és nem gondoltam a kolostorra. Már nem is akartam apáca lenni. Találkoztam egy fiúval, akivel össze akartam kötni az életem, családot akartam alapítani, gyermekeket szerettem volna nevelni. Az volt az álmom, hogy rendőr legyek, de Istennek más tervei voltak velem.
Érettségi után a hitoktató pappal hálaadó zarándokútra mentünk Czestochowába. Ott, a hivatások központjában találkoztam egy Erzsébet nővérrel, S.M. Emanuelával. A beszélgetésünk nem nyúlt hosszúra, de elég volt ahhoz, hogy újra életre keljen bennem a vágy. Jézus újra azt suttogta: „Kövess engem.” De mégis ellenálltam, főiskolára mentem, ott tanultam, amikor egy nap a templomban meghallottam Julian Tuwim „Krisztus” című versét, amely nagyon megérintett. Ekkor már biztosan éreztem Jézus hívását, és tudtam, ez az én utam.
Tizenkilenc éves voltam, amikor Katowiceben beléptem a Szent Erzsébet Nővérek Kongregációjába. Isten ezt akarta tőlem. A Szent Erzsébet Nővérek Kongregációját 1842. szeptember 27-én négy fiatal nő alapította Felső-Sziléziában, Nysában: Clara Wolff (1805-1853), Mathilde Merkert (1813-1846), Boldog Maria Lujza Merkert (1817-1872) és Franziska Werner (1817-1885).
A Kongregáció karizmája és küldetése szerint a nővérek a kezdetektől az irgalmas szeretet lelkületével szolgálták a betegeket, szegényeket és az otthonukat elhagyó embereket. Mindig oda mentek, ahol a szükség a legnagyobb volt. Így ma is a betegápolásnak szánják magukat a kórházakban, az idősek és a fogyatékosok számára létrehozott intézetekben. Részt vesznek a testi és szellemi fogyatékosok, és a pszichésen sérült gyermekek számára létrehozott otthonokban folyó munkában, a vallásos nevelésben, különösen a gyermekek és a fiatalok nevelésében. Szegénykonyhákat tartanak fenn. Foglalkoznak rákos betegekkel,, csonka családok gyermekeivel, hajléktalanokkal, menekültekkel, AIDS betegekkel, kábítószerfüggőkkel és elítéltekkel.
A Kongregáció különös lelkiségéhez tartozik Jézus Szentséges Szívének tisztelete, amiről a nővérek azt tanulják meg, hogy egészen elmerüljenek, rejtve érezzék magukat Istenben, hogy feltétel nélkül szeressenek, és készek legyenek a saját életüket is feláldozni. Lelkiségük fontos része a Mária tisztelet, ami abban segíti őket, hogy növekedjenek az Istennel való kapcsolatban és a felebaráti szolgálatban. Thüringiai Szent Erzsébet példáját követve, – aki azzal tűnt ki, hogy a szegényeket különösen is szerette – megosztják másokkal mindazt, amit ők maguk is Istentől kaptak. A szerzetesi életbe történő bevezetés négy lépcsőben történik: jelentkezés (aspirálás), jelöltidő (posztulátus), újoncidő (noviciátus), és egyszerű fogadalmas fiatal nővér (junior). Az ötéves juniorátust zárja le az örökfogadalom, amely által a nővérek életre szólóan Istennek szentelik magukat.
A Kongregáció 9 tartományt (provinciát), és 3 régiót foglal magába. A hat lengyel provincián kívül – Wroclaw, Katowice, Nysa, Posen, Thorn és Varsó, egy-egy provincia létezik Németországban, Olaszországban és Norvégiában. Ezeken kívül még három régió létezik: Brazíliában, Oroszországban és Svédországban. Apostoli-karitatív munkájukkal a Szent Erzsébet Nővérek jelenleg a következő 19 országban vannak jelen: Brazília, Bolívia, Dánia, Németország, Grúzia, Olaszország, Izrael, Kazahsztán, Litvánia, Norvégia, Palesztina, Paraguay, Lengyelország, Oroszország, Svédország, Tanzánia, Csehország, Magyarország és Ukrajna. A Szent Erzsébet Apostoli Közösség tagjaiként a nővérek rendjéhez világi katolikus hívek is tartozhatnak korhatár nélkül, foglalkozástól függetlenül, és részt vehetnek a Kongregáció karizmatikus és lelki életében.
Amikor kolostorba kerültem, öt évig teológiát tanultam, majd utána tizennégy évig, mint hittanár dolgoztam. Általános iskolás gyerekeket tanítottam. Nagyon szerettem tanítani a gyerekeket. Azután tíz évig, mint titkárnő dolgoztam a papi szemináriumban.
Kilenc testvérem van: hat nővérem, egy húgom és két öcsém. A testvérem, Paula is belépett a kolostorba. Most Rómában él, és ott dolgozik.
Még posztuláns voltam, amikor olvastam a jól ismert lengyel író, John Dobraczynski „A szeretet foglya” című Szent Erzsébetről szóló regényét. A könyv elolvasása után született meg bennem a vágy, hogy megismerjem a Kongregációnk védőszentjének, Szent Erzsébetnek a szülőhazáját. Ez az álmom 28 év után, Szent Erzsébet születésének 800. évfordulója alkalmával válhatott valóra.
A jubileumi évben, Katowice tartományból egy csoport egyszerű fogadalmas fiatal nővérrel jöttem Sárospatakra. Magunkkal hoztuk az alapítónő, Áldott Maria Louisa Merkert ereklyéjét. A templom plébánosa, Kecskés Attila atya a találkozáskor azt mondta nekünk: „Szent Erzsébet már itt van, mától velünk van Boldog Maria Lujza Merkert, miért nincsenek itt a Szent Erzsébet nővérek is?”
Nem kellett sokáig várni, az Egri Érsek atya, Ternyák Csaba meghívására 2011. májusában megérkezett az első három Erzsébet Nővér: S.M. Kanizja Zaborowska, S.M. Zuzanna Kaudyk és S.M. Malvina Domańska. Augusztusban csatlakozott hozzánk S.M. Agnieszka Wierzbicka. Már közel 5 éve élünk Magyarországon, Sárospatakon, ahol letelepedve igyekszünk jelként, Szent Erzsébet példájával szolgálni, és közben a magyar nyelvet egyre jobban elsajátítani.
Ágnes nővér a plébánián segít, rendben tartja az oltár és kehelyterítőket, szalvétákat. Segíti az ifjúsági csoport, „Antiochia” vezetését. A Szent Erzsébet Általános Iskola gyermekkórusában gitározik. Eljár a Bodrogolasziban élő idősekhez és betegekhez, akikkel az otthonukban imádkozik.
Zsuzsanna nővér hitoktató és pedagógiai asszisztensként dolgozik a Szent Erzsébet Általános Iskolában, ezen kívül gitározik a gyermekkórusban. Ő is segíti az ifjúsági csoport, „Antiochia” vezetését. Látogatja a vajdácskai híveket, imádkozik velük a templomban. A fiatalok számára találkozókat szervez a kolostorban, vagy más plébániákon, ahova a papok által meghívást kap.
Én a helyi plébánián, az irodában segítek, rendben tartom a józseffalvi kápolna oltár és kehelyterítőit, szalvétáit. Rendszeresen felkeresem a Sárazsadányban élő időseket, betegeket, akikkel az otthonukban imádkozom és megáldoztatom őket.
Két csoportot vezetek: Boldog Maria Lujza csoport idős asszonyok számára, akik közösen imádkoznak, énekelnek, karácsony és húsvét előtt kis ajándékokat készítenek. Ami pénzt az ajándékokért kapnak, abból csomagokat készítenek a szegény gyermekek számára. A találkozókon 15-20 katolikus asszony vesz részt. A másik csoport a Szent Erzsébet Apostoli Közösség, amelyhez jelenleg három tag és 25 jelölt tartozik. A közösség tagjai segítik a nővérek munkáját jogi, igazgatási és a mindennapi élethez kapcsolódó ügyekben, részt vesznek a keresztúti ájtatosságon, a napi rózsafüzéren a Szentmise előtt.
Az emberek Sárospatakon, és Magyarországon mindenütt nagyon barátságosak velünk, segítenek minket, amiért mindenkinek szeretnék őszinte köszönetet mondani. Remélem, ebből a környezetből is lesznek papi és szerzetesi hivatások.
Már 37 éve vagyok apáca, és nagy boldogság tölt el, amiért ezt a hivatást választottam.
Zaborowska Leokadia – Kanizja Nővér
Szent Erzsébet Nővérek Kongregációja
Sárospatak, Szent Erzsébet útca 7.
SZERZETESI HITVALLÁS
Wierzbicka Danuta Krystyna – ÁGNES NŐVÉR. Szerzetesi hivatásom története igazi jó barét keresésével kezdődött. Sok jó és nagyszerű emberrel találkoztam, de a szÍvem mindig tovább keresett.
Amikor 18 éves voltam, beteg voltam és kórházban feküdtem, ott ismertem meg. A Szent Erzsébet nővéreket,akik nagy önfeláldozással és örömmel ápolták.
Egy este, amikor egyedül voltam a kórházi szobában, hirtelen erős hÍvádt éreztem a lelkemben: Kövess engem. A szÍvemet nagy öröm és szeretet töltötte el. Boldog voltam. Nem voltam egy bátor lány, de azon az estén elmentem a nővérhez, aki szolgálatban volt, és beszéltem vele a szerzetesi hivatásról.
Úgy éreztem a szÍvemben, hogy Jézust követni, és egész életemet neki szentelni-ez az én utam.
Azóta egyre többször és többször közelÍti hozzám az Eucharisztia titkát. A szentmise volt a mindennapi kenyerem, és ma is az, ahol találkozom a legjobb barátommal,JÉZUSSAL.
A Szent Erzsébet nővérekhez WrocŁawban léptem be, mert nagyon szerettem a betegekkel dolgozni. Nagyon boldog vagyok, hogy most Sárospatakon tudok élni és szolgálni, ahol a kongregációnk pártfogója, Szent Erzsébet született.
